Augusztus 2.
Akira távollétében sikerült pár emberrel összeismerkednem aminek örültem, hiszen így elviselhetőbb volt az hogy egyedül maradtam.
Az elmúlt pár napban minden teljesen nyugodtnak és békésnek tűnt, de aztán...
-ENGEDJETEK EL A K*VA ÉLETBE MÁR! - Sikoltotta kétségbeesett hangon egy fiatal, korombeli lány. Három farkas vonszolta ruhájánál fogva a földön...
Dermedten álltam és néztem a jelenetet. A főtérnél viszont eleresztették és vonyítva, morogva köröztek körülötte.
-Mi folyik itt?! - Szinte halálfélelem kezdett csengeni szavaiban ahogy végignézett az őt méregető tömegen. Ahogy végig nézett rajtuk tekintete megállapodott rajtam. Mintha tudná én nem közülük való vagyok. Félre taszítottam pár embert és egyedül én mentem oda hozzá.
- Bízzátok rám. Majd én vigyázok rá. - Kiáltottam magabiztosan, aztán térdre ereszkedtem az esetlenül a poros földre rogyott fekete hajú lányhoz. Haja kócosan az arcába hullott eltakarva csillogó zöld szemeit és szép arcát. Együtt érzően rámosolyogtam és kezemet a vállára tettem,
de ő csak rémülten rám meredt aztán elhúzódott.
- Minden rendben lesz. Én nem vagyok olyan mint ők. Ígérem hogy nem fognak bántani többé.
-Cendra vagyok...- Bökte ki végül elcsukló hanggal. - Mi ez a hely?
- Én Ever. - Egy pillanatra elmosolyogtam de az hamar lehervadt az arcomról. - Arról fogalmam sincs. Vannak páran akik ugyan így kerültek erre a helyre, de ők sem mondanak többet. Sokakat erőszakkal hoztak mások maguktól jöttek. És mindenki párban van.
- Neked hol a párod?
- Nem tudom... Eltűnt napokkal ezelőtt...
-Sajnálom. - Mondta majd lehajtotta fejét, kócos tincsei pedig újra előre buktak.
-Gyere megmutatom a szobádat.
Sokáig beszélgettünk és kiderült neki sincs családja éppen ahogy nekem sem. Viszont neki valahol élnek a szülei akik fiatal koruk miatt árvaházba kellett adniuk mivel nem tudták volna felnevelni.
Az enyémek meghaltak.
- Ki a párod? - Már megint ez az átkozott téma... ajj istenem.
- Erős akaratú, makacs és alapjáraton nem túl kedves fiú. Bár amikor meg erőlteti magát akkor tud az is lenni. A neve Akira. - A mondat végén lesütöttem a szemeimet és alsó ajkamba haraptam. Hiányzott...
Szeptember 21.
A falu élete csigalassúsággal haladt előre, még teljesen átlagosnak is nevezhető volt.
Több mint egy hónap telt el. A levelek az erdő fáin kezdtek szemet gyönyörködtető élénk színekben pompázni, ez mutatta hogy beköszöntött az ősz.
Semmi hír róla....
Október 16.
Hiánya kezd elviselhetetlenné válni. Pedig semmi sem köt hozzá vagyis én nem tudok róla. Ahogy az ágyra fekszem este elalvás előtt, amikor kiteszem a lábam a házból és végignéztem a többieken ő járt a fejemben. Lara a vezető lánya próbált lelket önteni belém, nem engedve hogy veszni hagyjam a reményt mely minden újabb reggellel csak fogyatkozott.
-Nem fog vissza jönni...-Suttogtam magam elé a folyóparton a fűben ülve.
-Ha így állsz hozzá nem is fog.-Túrt bele világos szőke hajába a lány.-Tényleg az újoncot merre hagytad?
-A szobájában van, rajzol. Nem vagyunk összenőve. -Nevettem.
November 12.
Cendra egyre többet jár ki végre a friss levegőre. Kezd hozzánk alkalmazkodni de a változás szele még néha most is megrémíti.
A farkasok olyan mély benyomást tettek benne hogy ha megpillantja őket, szinte sikítva menekül vissza menedékként használt szobájába.
Néhány férfi párom keresésére indult végre, de mindenki eredménytelenül jött haza...
Kezdek félni a jövőtől.
A sors fintora ez az egész, ebben biztos vagyok.
December 24.
Szent este. Úgy észleltem az itteniek közül senki sem figyeli a dátumokat.Hatalmas réteg hó esett le ezen a télen. Ahol pedig érintetlen maradt, úgy ragyogott mint millió apró gyémánt a fénylő napsütésben. Gyönyörű látvány volt az erdő télen. Sokat sétáltam délelőttönként amikor nem volt semmi dolgom.
Aztán ezen az éjjelen elhatároztam hogy Akira keresésére indulok. A szűz hó halkan reccsent a bakancsom talpa alatt.
Egy tisztásra értem, ahogy egy falka elvadult farkas ütött tábort. Az egyik rám nézett, mélyen a szemembe és rám vicsorgott.
Hangos, fenyegető morgásba kezdtek, majd lassan körbevettek, gyűrűjükben pedig elfogott a félelem. De nem azért mert életemet veszthetem, hanem hogy lehetséges magukra kell hagynom azokat akik számomra kedvesek.
Az egyik csak méregetett különleges onix fekete szemeivel. Ő nem vicsorgott, csak csendben sétált körülöttem és úgy nézett mint aki a szemembe lát. Aztán nekem támadtak és a félelem újra és újra eluralkodott rajtam. Égetett belülről. És nem... Nem a sebek amiket kívül viselhettem mostantól. Nem. Belül. Egészen belül...
Szaggatták a ruhámat, közben az egyik erősen a hóba nyomott. Egy pillanatra felsikoltottam, de utána minden félelmem tovaszállt.
Halk morgást hallottam a bokorból aztán egy hamuszürke és smaragd zöld szempárral néztem farkas szemet. Lerángatta rólam a támadóimat majd védelmemre kelt és egyenként csonkította meg a nagy létszámú falkát. Miután az utolsó is mozdulatlanul a földre került, elkezdett szállingózni a hó hatalmas pelyhekben. A fekete, bánatos pillantású farkas zihálva állt előttem pár méterre a véres hóban. Testét sebek borították, foltokban bundáját vesztette de még tartotta magát. Lábai néha-néha megrogytak, izmai a fáradtsággal való küzdelemben összerándultak.
Halkan, fájdalmasan felnyüszített.
Majd ismerős, gyönyörű szemei fennakadtak és a hóba esett. Ekkor vettem észre hogy a fekete szemű megmenekült, befutott a fák sűrűjébe. Vissza pillantottam megmentőmre de nem az fogadott amire vártam...
-Ever....- nyögte alig hallhatóan a távolban egy ismerős hang.
Egy fekete hajú srác feküdt véresen a farkas helyén.
"Akira" A fülemben csengett a neve....
Odarohantam hozzá, majd amikor megláttam ki fekszik ott térdre zuhantam.
(Folytatása következik..)
Bejegyzések
